„Annak a testi látszatát, akit magunk előtt látunk, mindig mi magunk töltjük meg a róla alkotott fogalmainkkal, s a róla való elképzelésünkben ezeké a fogalmaké a legnagyobb rész.” (Proust)

Nemrég láttam az Elveszett jelentés című filmet (angolul Lost in translation). Valahogy nem tetszett a magyar a címe, nem értettem, hogy az elveszett jelentésnek miről vagy kiről kellene szólnia, egyáltalán hogyan kapcsolódik a filmhez. Utólag esett le, hogy félreértettem a címet, mert a jelentés nem a titkos ügynökök jelentéseinek értelmében szerepel, hanem egyszerűen a jelent ige főnévi alakja. Ilyen formában már sokkal megnyerőbb volt a magyar cím, a személyes kis afférom pedig kifejezetten illett filmhez.

Érdekes, hogy mennyire tudunk hinni a saját igazunkban, hogy a világ olyan, amilyennek mi látjuk, és aki máshogy látja, az téved. Pedig a valóságban (amit sohasem ismerhetünk meg?) mindenki a saját, egyedi képzetei szerint boldogul. Jobb esetben van átfedés a másik képzeteivel, rosszabb esetben teljesen mást látunk, és nem találjuk a közös nevezőt. Bár néha a nézeteltérés egész inspiráló tud lenni.

Annyi helyen elbukhat a folyamat. Már maga az érzékelésünk is torzított, az érzékszerveink limitáltan képesek befogadni a külvilág ingereit. A további feldolgozás szintén több helyen csorbulhat, például gyakran a figyelmünk elsiklik a dolgok felett, vagy az előzetes ismereteinket vetítjük bele a külvilágba. Ha vissza is akarunk adni valamit az élményeinkből, az csak további jelentésvesztéshez vezet, nem beszélve arról, hogy a másik mit lát bele a mondandónkba vagy a gesztusainkba. Ördögi kör.

Sokszor nem is vagyunk tisztába azokkal a jelentésekkel, amiket egy-egy dologra aggatunk. Idén nyáron elengedtem egy nagyon fontos személyt az életemből (igen, szakítás volt). Borzalmasan fájdalmas volt az a flashback hullám, ami utána elárasztott. Az égvilágon minden rá emlékeztetett. És itt nem a tőle kapott ajándékokról vagy a közös képekről van szó, amiket nem lehetett rendesen elrakni, mert a hiányuk ugyanúgy jelezte a létüket. Egyszerűen minden egyes hétköznapi és addig jelentéktelen tárgy felhozott valamilyen emléket a kocsik márkajelzésétől kezdve a méheken át a telefonom tokjáig. Nem tudtam hova menekülni, mert félig-meddig én magam is ő voltam, vagyok. Minden tudattalanul átvett, gesztus, szó hirtelen kínzóan tudatossá vált. Ezekben a napokban azt éreztem, hogy az agyam próbálja újraírni magát, ami egyrészt ezzel az iszonyatos emléktolulással járt, másrészt kezdtek előjönni azok a dolgok, amik előtte voltak, amikor az életem az enyém volt, és nem közös.

Szerencsére ez az időszak lecsendesült valamennyire, de néha idegenek egy-egy vonásában még mindig látom. Amikor tudja az ember, hogy ő nem az, nem lehet az, mégis egy pillanatra összerezzen...

"(...) kezünkben tartjuk a sorsunkat, és minden kicsúszik a markunkból, csak azért, mert gyávák vagyunk.(...) Érdekes, hogy mitől fél a legjobban az ember: az új lépéstől, az új, lényeges szótól." (Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés)

Ha a 'szabadságra' gondolok, elsőre egy pátosszal átitatott, magasztos idea ugrik be, jellegében hasonló, mint ami a 'béke' vagy a 'szeretet' kapcsán előjön. A fogalom erősen bevonzza még a kollektív népi vagy nemzeti tartalmakat is, ami a magyarok esetében igencsak érthető, hiszen a történelmünk szinte csak arról szól(t), hogy a szabadságért harcol(t)unk.

Ha a szabadságot eggyel kézzel foghatóbban, a személyes szinten nézem, valamennyire megmarad még a pozitív tartalom, de súlyossá válik, hiszen az egyéni szabadság egyben felelősség is: én döntök, végső soron az életem alakulása csak rajtam múlik. Igaz, időnként alkalmazkodni kell a körülményekhez, de az alkalmazkodás módjáért, a reakciómért szintén csak én lehetek a felelős. Egyéni szinten a szabadság igazából egy légüres tér, amikor még minden lehetséges, amikor még nincs döntés, elköteleződés. A szabadság ilyenkor semmi és bármi egyszerre.

"Nem a dolgok gyötörnek meg minket, hanem a dolgokról alkotott képzeteink." (Popper Péter Epiktétosz alapján)

És ha megvan a döntés elveszik a szabadság? Valamennyire igen, mert "minden igenhez tartozik egy nem is, minden döntés korlátoz, megsemmisíti a többi alternatívát" (Yalom). Valamennyire azonban nem, mert a szabadon hozott döntésekben benne van az, hogy önként, szabad akaratomból vállaltam az adott dolgot, és így az elköteleződés nem vagy kevésbé lesz terhes. A vállalás szabadsága lehet a szabadság egy formája. Persze ez visszafele is elsülhet, amikor nem vagyunk hajlandóak tágítani az idővel már hibásnak érzett döntésünktől. Gyakran észre se vesszük, hogy beleragadtunk egy rossz helyzetbe vagy szokásba. Amikor folyton csak panaszkodunk, hogy ez így nem jó, de valahogy elfejtjük, hogy máshogy is lehetne, hogy a kezünket megkötő láncnak a kulcsa a kezünkben van...